Ilyen volt a budapesti Lord Of The Lost + Shinedown + Iron Maiden koncert

Fülledt meleg, felszabadult közönség és közel teltházas aréna jellemezte a budapesti Iron Maiden koncertet, ahol június 7-én a Lord Of The Lost és a Shinedown lépett fel előzenekarként a budapesti Groupama Arénában.

A főváros és feltehetően egész Magyarország rocker nemzedékének talpa alatt azóta parázslott a talaj, amióta az Iron Maiden 2 évvel ezelőtt bejelentette, hogy 2021-ben a Legacy of the Beast turné egyik állomása a budapesti Groupama Aréna lesz. A jó hír az előzenekarok megnevezésével volt teljes. A pandémia okán elhalasztott nagy koncertre végül azután került sor, amikor feloldották a veszélyhelyzet korlátozásait, így a koncertre már bárki elmehetett, aki jegyet vásárolt.

Két év “sötétzárka” után, amikor a világ végre fellélegezhet, még mindannyian emlékszünk arra a kilencvenes évekből származó dalrészletre: “Ha nagy koncert lesz, akkor úgyis megyek!” Június 7-én a mögöttünk álló, kedves emlékektől gazdag néhány évtized után, valamint annyi gyűlölettel átitatott hónapot követően végre érvényt szerezhettünk ennek a szövegrésznek.

Ismét érezhettük milyen az, amikor a belvárost ellepik a rock katonái és a Maiden pólós metálarcok. Ezúttal kicsit hajlottaban, de ugyanolyan elszántan, koncertre kiéhezve érkeztünk az arénába és izgatottan vártuk a gitárhúrok első megpendítését.

A Lord Of The Lost koncert, amit szívesen néztünk volna tovább

Az eseményt a Lord Of The Lost nyitotta a Drag Me To Hell c. számmal. A küzdőtérre lassacskán beszivárgó Maidenesek tömegének jókora része néhány dalt követően már látványosan jól érezte magát. Nagy szükségük volt erre a fiúknak a turné előző állomásain ért megpróbáltatások miatt. Miután Chris óriásit esett a zágrábi koncert színpadán, a zenekar turnébusza többször is lerobbant. A zenekar a lelki megpróbáltatások ellenére is végig állta a sarat és  újra és újra nyilvánosan is köszönetet mondott az Iron Maiden személyzetének a háttérben zajló segítségért.

A Lord Of The Lost ezek után a budapesti színpadon is hozta a formáját. Hihetetlen előadásmódjukkal most is úgy töltötték be a színpadot, hogy a Maiden látványos színpadi díszletével szemben még egy molinó sem jelezte, hogy épp ők vannak a színpadon. Mindannyian ugrálnak és táncolnak a játék közben, csak a dobos Niklas-t köti a hangszere. A végtelenül energikus zenétől már önmagában remegni kezd a lábad, de a színpadról áradó energiától mindenáron késztetést érzel arra, hogy te is jól érezd magad. Most is ez történt: viszonylag hamar felpezsdítették a közönség vérét, hiszen már a második dalnál együttműködő volt a küzdőtéren tomboló közönség.

A gitárok húrjai izzottak Class és Pi ujjai alatt, de azt hiszem mindenki kedvence, amikor Nik mellett Gared is a dobverőkért nyúl. A dupla dobos megoldások most sem hiányoztak, ám Gared a billentyűket sem hagyta egy pillanatra sem őrizet nélkül. Chris hangja ezúttal is stúdió minőségben szólt, ám most egy egész aréna élvezhette a tisztaságát, valamint a Lord Of The Lost mély érzelmekkel átitatott muzsikáját, amint az a hatalmába keríti és alaposan  megszorongatja a szívünket.

A turné zágrábi állomásán a setlist néhány dallal többet foglalt magába, mint a budapesti, nálunk összesen 30 percet játszottak a fiúk. Az első szám után következett a Born with a Broken Heart, majd az Under The Sun, The Heartbeat of The Devil, Die Tomorrow, Loreley és végül a La Bomba követték egymást mindenféle felkonf’ és egyéb beszéd nélkül. A zenekar úgy felpörgette a hangulatot, ahogy az a nagy könyvben meg van írva!

Koncert közben a magyar “Köszönöm!” szó zavarba ejtően hibátlan kiejtéssel hangzott el, a koncert végén pedig Chris bedobta a pólóját a közönségbe, majd elkészült a szokásos koncert selfie. Kattints ide, ha érdekel, mit csinált a szerencsés Maiden rajongó Chris pólójával!

Az amerikai Shinedown is ivott a gumibogyó szörpből

A Maiden előtt következett az amerikai Shinedown, akik egy hasonlóan mozgékony zenekar teljesen más típusú zenével. Egy évvel ezelőtt az amerikai Billboard magazin a Mainstream Rock Charts 40 éves évfordulója alkalmából kiadott egy ún. “Mindenidők legnagyobb Mainstreams Rock művészeinek listáját”, melynek első helyezettje a Shinedown volt. Hét stúdióalbum tulajdonosaként eddig összesen több mint 10 millió lemezt adott el a zenekar.

Az együttes kezeslábasban lépett a színpadra, így az elveszettek sötét fantáziavilágából pillanatok alatt visszarántottak minket a hétköznapokba. Többször is jelölték már őket egyik-másik zenei nagydíjra, többek között az American Music Awards díjra, a kedvenc alternatív művész kategóriában. Koncertjüket a „The Saints of Violence and Innuendo” c. számmal kezdték és hamarosan ők is “gumibogyószörptől ittasan” ugrabugráltak a színpadon, akárcsak Chris és a többiek. 

Habár Brent Smith vezetésével őket is kitörő örömmel fogadta a közönség, és csápolás is volt tisztességesen, az ő műfajuk kevésbé tűnt energikusnak, mint az elveszetteké. Semmi baj, jó is volt ez így, hiszen a közönség zöme még várta a nagy durranást jelenő főzenekart a fülledt melegben, miközben a sör is fogyott tisztességesen. Az utolsó szám a “Sound of Madness” volt, majd a zenekar az elődeihez hasonlóan felkonferálta az Iron Maident és levonult a színpadról.

Eleinte úgy tűnt, hogy a közel 50 éves heavy metal zenekarra várakozó tömeg nem túl befogadó az előzenekarokkal szemben, de több kritika és internetes komment is pozitívan véleményezte őket. A “mieinkre” ez különösen ráfért a turné kezdeti pechsorozata miatt…

Az Iron Maiden az igazi aréna hangulat megteremtői

Az Iron Maiden színpadra lépésekor megtelt a stadion: közel 22.000 ember töltötte meg az arénát, ami ugyanennyi acél ököl aktív jelenlétét jelentette a nagy eseményen. Ezek az öklök mindvégig békés szándékúak voltak és egy ritmusra emelkedtek újra és újra a magasba, miközben az aréna egyként énekelte egyik-másik dal refrénjét.

A „Transylvania” c. instrumentális nótával repítettek minket vissza egy újabb fantáziavilágba. Utunkat nagyban segítette az ekkor már fekete, csillagosnak cseppet sem mondható égbolt a fejünk felett. A következő dalok a tavaly szeptemberben megjelent új albumról valók voltak. Bruce Dickinson meglehetősen jól tartja magát, és a maguk módján a zenekar többi tagjának színpadi mozgása sem maradt alul az előzenekarokéhoz képest.

Észbe sem kaptunk és máris a koncert felénél jártunk. A Fear Of The Dark első gitárhangjai megágyaztak a közönség énekének. Az ekkor tapasztalható érzés az, amitől libabőrözik az ember: húszezer ember egyként énekel, miközben az élménytől telefonjainkkal a csillagokat is lehozzuk az égről kedvenc zenekarunkért. Van, akinek könnybe lábad a szeme az extázistól, mások kapkodnak a telefonjuk kamerája után, hogy valahogy kőbe véssék a kőbevéshetetlent: az Iron Maiden érzést, ami ott akkor néhány másodperc erejéig mindenkié.

Végül kihunyt Dickinson kezében a zöld lámpás fénye, de a koncert folytatódott. Eddie jött-ment a színpadon, még kardforgatást is láthattunk tőle. A The Number of the Beast közben már érezhető volt, hogy a koncert vége felé járunk. Miután a bandatagok levonultak a színpadról, háromszor jöttek vissza ráadással. (Az előzenekaroknak a kötött idő miatt erre nem volt lehetőségük.) A The Clansman csak látszólag volt a záró nóta, a legutolsó dal az Aces High című volt.

Habár az eső lába végig lógott, az előrejelzések szerinti eső nem érkezett meg. A koncert közepe felé a szél is szolidan táncra perdült, direkt jólesett egy kis levegőmozgás a nagy meleg után. Összességében egy kész galaxist jártunk meg ezen az éjszakán: a sötét fantáziavilágból a könnyedebb, alternatív körülményekbe csöppentünk, majd képzeletbeli táltos paripáinkon az Iron Maiden zenekar tagjainak társaságában, valamint Eddie kíséretében vágtathattuk át az éjszakát. 

Három különböző ország három különböző világa elevenedett meg a hangszerek fémszálainak nyomán aznap este az arénában, melyek vénáink köré tekeredve egészen a szívünkig hatolt. Fémszívünk dobbanásaiban a koncert rezgései máig boldogan élnek, amíg meg nem halnak…