Amikor a losztik véletlenül találnak egymásra
Hol volt, hol nem volt, az előítéleteken is túl, ott, ahol az emberek olvasnak a sorok között, létezik egy világ, egy másik dimenzió, ahol a világpolgárok egymásra találnak. Talán vesztesek, talán nem. Talán csak fantázia, talán maga a valóság, mindenki döntse el maga…
Volt egyszer egy földi paradicsom, ahol a természet az úr, az ember pedig örök békében él egymással. Nem úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, hanem szabadon, békében. Nincs politikai, vagy vallási háború, nincs rosszindulat, nem keressük egymásban a hibát, nem mérjük össze az erőinket, vagy épp a vagyonunkat, csak létezünk. Jóllehet ebben a világban is pénzből élünk, mégsem a pénz játssza a központi szerepet, hanem a szeretet.
Ebben a világban tudatos emberek élnek, akik felismerték az igazi értékeket és jól tudják, hogy a béke ára az elfogadás. Felismerték, hogy az előítéletek mind egy jól megírt történetből eredeztethetők, de hisznek benne, hogy abszolút hozzáállással mindez felülírható.
E világ a jelenben található és a valósnak vélt világgal párhuzamosan zajlik a bolygón. A benne élő embereket a szívünkön áthatoló láthatatlan ezüstszál köti össze, melynek végei a Lord Of The Lost zenekar gitárhúrjaként vannak hangszerbe fűzve. Az ezüstszál rezgéseinek hangját mindenki hallja akinek a szíve nem a gyűllölet ritmusára dobog.
Saját élményünk is ezen a szálon keresztül ért el minket idén szeptemberben, amikor a 20 km-es Balaton parti bringatúránk pihenője alatt egymásba botlottunk egy Lord Of The Lost rajongóval. Az élmény, amikor idegen emberek felismerik egymás szívében az ezüstszálat, szemében a tüzet, és nem utolsó sorban mellkasán a zenekar pólóját, semmihez sem fogható!
Helgával hosszasan beszélgettünk arról, hogy mit jelent nekünk a Lord Of The Lost zenekar. Kiderült, hogy ők is ott voltak a legutóbbi budapesti koncerten (egymástól néhány karnyújtásnyira voltunk) és nekik sem ez volt az első LOTL koncertjük. Arcunk mint a vadalma, csillogó pólóink csak úgy szikráztak a közös témától, amibe a tó vize is örömmel beszállt. Óriási élmény, amikor egy vadidegen ember a zenén keresztül a lelked legmélyébe belelát, és befejezi a mondataid végét. A hirtelen találkozás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is libbent, de a tópart egy darabig biztosan őrizte még ennek a találkozásnak a pozitív energiáját.
Vajon merre kanyarog tovább az a titokzatos láthatatlan ezüstszál? Vajon hány kilométer hosszú? Hamburgig ér el, vagy még tovább? ..és vajon kiket fakaszt még mosolyra a jövőben? Mi nagyon örülünk neki, hogy közületek többekkel már személyesen is találkozhattunk, nagyon várjuk a folytatást!
Számunkra az a világ nem csupán egy álom, többször léptük már át a kapuját, ezért mi továbbra is hiszünk benne és bennetek! Talán egyszer nem lesz majd kétféle világ, talán egyszer mind a sötétségben, mind pedig a fényben örökké szól majd a Forevermore…